Hogy kerül a „csizma az asztalra”? Arra gondoltam, hogy a mai friss, ropogós úti beszámolók sorába bele kellene tenni egy sokak számára ismeretlen történetet a régmúltból is. Mindjárt a házasságkötésünket követő második utazásunkat mesélem el, az elsőt nem szabad, mivel az volt a nászutunk!
Sokak számára az időszak amit felidézek már történelem a javából, de talán a velem egy időseknek is lesznek újdonságok a történetben. Vágjunk is bele, a történet 1966-ben játszódott, ez nagyon fontos szem előtt tartani, abban az időben sok minden másként működött, ráadásul mink is fiatalok voltunk feleségemmel, mindössze 22 évesek!
A történet Kővágószőlősön játszódott, ott vendégeskedtünk, mint ifi házasok, feleségem Édesanyjának leánytestvérénél, akinek férje a pécsi uránbányában dolgozott (akkortájt), náluk is szálltunk meg. A terv az volt, hogy innen kiindulva megismerkedjünk Pécs és környékével, nevezetességivel. Akkor tájt még a személyautó leginkább csak kiváltságosoknak volt, így mink vasúton utaztunk, na ez sem volt olyan egyszerű akkor tájt. Maga az utazás hossza, ha jól emlékszem még 4-5 órát vett igénybe, és nem is volt közvetlen vonat járat, a Déliből indult, a vonat végéhez volt néhány kocsi csatolva, amit Dombóváron lekapcsoltak a szerelvényről és hozzákapcsolták a Pécsre közlekedő másik szerelvényhez.
Pécsről busszal utaztunk Kővágószőlősre. Az utazásaink során is a busz volt a közlekedési eszközünk.
Egyik alkalommal Pécsen, hatalmas viharba keveredtünk, már a buszon voltunk, gondoltuk most már minden rendben, hiszen védett helyen voltunk, amikor a kalauz (akkor tájt ilyen is volt) szólt, hogy mindenki emelje fel a lábát az ülés fölé, mert a busz átmegy egy mélyebb helyen és be fog jönni a víz a buszba, így is lett, majdnem az ülés magasságáig hömpölygött alattunk a víz, akkor éppen felhőszakadás, jégeső volt a környéken. A helyiek mondták, hogy ez nem ritka jelenség nyáron, hozzá lehet szokni.
Vendéglátóink voltak az idegenvezetőink, sok helyre elvittek bennünket, megismerkedhettünk a környék nevezetességeivel:
Az utazáskor inkább személyes „emlék-kép”-ek készültek, így csupán néhány semleges képet tudok hozzátenni az akkori időkből, de kiegészítem a helyszínek mai képeivel.
A környék megismerésébe nyilvánvalóan bele tartozik (gondoltuk tévesen!) Kővágószőlős-t övező dombok megismerése is, gyalogtúra keretében. El is indultunk mindjárt az első napon a település fölé emelkedő dombra gyalogosan, csak mi ketten a feleségemmel.
A domb derekára érve készítettem néhány képet a környezetről, a településről, a hegyekről. Alig végeztem, megállt mellettünk az úton egy motoron érkező „Iparőr” (akkor így hívták a gyárak őrzését ellátókat), és mondja:
Mivel nem jutottunk megegyezésre, a gépet pedig nem voltam hajlandó átadni, akkor Ő rendőrt kénytelen hívni, hívott is, nemsokára megérkezett a motoros rendőr járőr.
Innen kényelmetlenné és kínossá vált a további történet. Én akkor a Belügyminisztérium hivatásos tisztje voltam alhadnagyi rendfokozatban és a kémelhárításnál dolgoztam.
Mikor a rendőr-járőr meglátta az igazolványom, átvette a további intézkedést az iparőrtől. Motorján bevitt a Megyei Rendőr-Főkapitányságra Pécsre. A kapitányságon elmondtam, hogy hol dolgozom, ettől még bonyolultabb lett az eljárás, értesítették a parancsnokomat, aki igazolta, hogy valóban ott vagyok állományban, engedélyezte, hogy a fényképezőgépből csak a már leexponált néhány kockát vágják le, a maradékot, ami még a kazettában volt és a gépet visszakaptam, jegyzőkönyv és visszavittek autóval a szálláshelyünkre Kővágószőlősre. A kapitányságon megtudtam, hogy ahol fényképeztem, uránbányák vannak, ezeknek léte, helye, államtitok volt akkor tájt és valóban azon a környéken tilos volt a fényképezés.
Később miután visszaérkeztünk Pestre, a parancsnokomtól, néhány hét múlva visszakaptam, a korábban elvett filmet előhívva, miután nem volt rajta katonai titkot érintő terület, így az eljárást lezárták.
Utószó: azóta sok víz lefolyt a Dunán. Az uránbányászat, ma már nem titok, sőt Kővágószőlősön urán bányászati múzeumot is létesítettek.
Néhány ide vonatkozó hivatkozás, az akkori Uránbányászattal kapcsolatosan: